Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Helen Keller

 Helen amerikai író, aktivista és előadó volt. 1880-ban, Alabamában született, 1968-ig élt. Ő volt az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett. Ebben az időszakban kezdett ipari nagyhatalommá válni Amerika. Az ipari fejlemények nagyban megváltoztatták a társadalmat. A 19. század végére a gyógypedagógiai gondolkodás Európában már nagyon előrehaladott volt, ám még mindig előtérbe helyezték a sérülteket összetömörítő, szegregáló jellegű intézeteket. Amerikában sem volt ez másképpen. Azok az emberek, akik a fogyatékossággal foglalkoztak, inkább az orvostudomány vagy az egészségügy területén tették ezt, nem pedig a pedagógiához kapcsolódva.

A „the Miracle Worker (A csodatévő)” című film drámai jeleneteiből ismerhetjük meg, hogyan törte át Keller tanára, Anne Sullivan, a csaknem teljes kommunikációs eszköz hiánya okozta elszigetelődést, hogyan virágzott ki a kislány, amikor megtanulta a kapcsolatteremtést. Mindeközben valószínűleg nem Collen Wilcox idézete motiválta Sullivant, ám kétségtelen, hogy végig hitt abban, amit tett. Igazi optimista volt, még a legnehezebb időszakokban is. Valószínűleg ehhez nagyban hozzájárult saját élettapasztalata is, hiszen ír bevándorlók gyermekeként, nagy szegénységben nőtt fel. Ötévesen egy betegség következtében látása súlyosan károsodott. Miután nyolc éves korában édesanyja meghalt, iszákos, durva apja pedig elhagyta a családot, öcsével együtt egy szegényeknek fenntartott lepusztult, túlzsúfolt otthonba került. Néhány hónappal az után, hogy megérkeztek, öccse meghalt. Anne egyedül maradt. Az otthonban töltött idő alatt rájött, hogy csak az oktatás vezetheti ki őt a szegénységből.

 A film segítségével bepillantást nyerhetünk Helen Keller, családja és Anne életének nem mindennapi küzdelmeibe. A siket-vak gyermeket tanítani akaró nevelőnő sok akadályba ütközik, de elhivatottsága és múltbeli emlékei nem hagyják feladni a küzdelmet, a kétkedő családdal szemben sem. Felértékelődhet bennünk a látás, hallás, beszéd drágasága, s nagyobb becsben részesítve érzékszerveinket, hálás szívvel kelhetünk fel minden nap. Az elégedetlenség helyett megelégedés költözhet lelkünkbe. A türelem egy új mélységét kapva kicsit új látásmóddal, más emberként nézhetünk szembe az élet kihívásaival, nem gyötrelmes, hanem győzelmes oldalukat látva.

A fekete-fehér, magyarra is szinkronizált film 1962-ben készült, ám mondanivalója, üzenete, a mai napig aktuális, sőt 2000 óta újra felfedeztük magunknak. Ennek oka az eredeti film újrafeldolgozása. Sokan így ismerték meg Keller és Sullivan feledhetetlen történetét, majd érdeklődtek az „eredeti” változat iránt. Jómagam is közéjük tartozom.

Az 1962-es film rendezője Arthur Penn, aki híres amerikai filmrendező. Munkássága során inkább a minőségre, mint a mennyiségre törekedett, kevés filmje született, ám azok egytől egyik híresek. Például 1976-ben készült el a „Bonnie és Clyde” című, szintén igaz történetet feldolgozó alkotása, amelyet talán mindenki ismer. A Csodatevőben a főszereplő hölgyet Patty Duke játszotta, Anne Sullivant pedig Annie Bancroft. Kiváló színészi játékukért mindketten Oscar-díjat kaptak.

A film alapproblémája a sérült gyermek születésével kezdődik. Helen egy jómódú, polgári életmódban élő családba születik. Van egy kamasz fiú féltestvére. Az édesanyán kívül, a család többi tagja nehezen tűri „problémás” lányt. Gazdag szülei teljesen elzárják a külvilágtól. 6 éves kora körül Helen, az addigi viselkedéséhez képest is dühösebb és kezelhetetlenebb lesz. A szülők nehezen bírnak, illetve kommunikálnak vele, így az anya kérésére úgy döntenek, hogy egy nevelőnőt hívnak Helenhez. Itt lép be életükbe Anne Sullivan.

A film eseménye két szálon fut:

1. A Keller család szembesül Helen sérülésével, végigkövethetjük a megküzdési módokat, illetve azt, hogy ki, hogyan dolgozza fel a fogyatékosságot.

2. A másik szál pedig a múltbeli emlékeivel küzdő nevelőnő lelki változásai.

A film egyik alappillére a normalitás és az abnormalitás kérdésköre. Hol vannak azok a határok, amelyeket elérve már megállt parancsol az ember? Mi helyes, és mi helytelen viselkedés (akár a szülők hozzáállásáról, neveléséről, akár a sérült kislány viselkedéséről van szó)? Elfogadható, illetve tolerálható-e Helen viselkedése? Ezekben a kérdésben mindig nehéz egy egységes kritériumrendszert alkotni, hiszen egy bizonyos viselkedés egy adott kultúra és kor normáinak megfelelően nem abnormális, más kultúra tekintetében azonban elítélendő. Ezen kívül minden család sajátos szerkezettel, szokásokkal rendelkezik. Mégis azt kell mondanom, hogy az adott korban, illetve az akkori szociális normáktól eltérően, a sérült gyermek viselkedése abnormálisnak mondható. A kislány fejlődése során, az abnormális viselkedés mindhárom faktora megjelenik, ám a film végére már csak két faktor marad, a „fizikai” és a „pszichológiai”.

Helen életére belső és külső rizikótényezők is hatnak. Befolyásolhatatlan tényezők közül Helen számára domináns a heves temperamentuma, illetve látás- és hallásfogyatékossága. Meghatározó külső, azaz befolyásolható rizikótényezők közül a nevelői attitűdöt tartom fontosnak. 6 éves koráig tulajdonképpen csak a tüzet oltották szülei a nevelésével kapcsolatban. 

Helen hat év körüli gyermek, aki sajátos kommunikációjával és megküzdési módszereivel próbál érvényt szerezni vágyainak és szükségleteinek. Nagy probléma, hogy mindeközben sok helytelen megerősítést kap az őt körülvevőktől, például az agresszív viselkedésének megerősítését (étellel jutalmazás). Anne megérkezése előtt rendkívül frusztrált, nehezen igazodik el az adott szituációkban. Édesanyja rendkívül óvja, félti, édesapja pedig többször szigorúbban lép fel. Siketsége és vaksága csak fokozza frusztrációját. Elszigeteltnek, kívülállónak érzi magát, amely agressziót szül. Agresszív magatartásával juttatja érvényre akaratát, és jelzi belső vívódását. A családjából érzelmileg édesanyjához kötődik, édesapja hideg, korlátozó és elutasító attitűdje nem teszi lehetővé számára.

Egy sérülés a családban függ többek között a gyermek fogyatékosságának mértékétől, természetétől, megjelenési formáitól. Helennel nem tudják megérteni egymást. Ha a családot jellemezni szeretném, akkor a hideg-demokratikus szót használnám, ezt az apa tartja fenn. Ő a klasszikus értelemben vett családfenntartó. Az ő szava a döntő a családban az akkori klasszikus családmodellnek megfelelően. A gyermekek nevelését az anyára bízta. Helen édesanyja, Kate, mindent elkövet, hogy gyermekét védelmezze. Szeretné hinni, hogy Helen okos. Szinte belső, anyai ösztönök által vezérelve próbálja kislánya kívánságait teljesíteni. James az idősebb fiútestvér, féltékenységét leplezi, édesapjával pedig nem mer szembeszállni, csak Anne buzdítására. A testvérféltékenység enyhébb eseteiben az idősebb gyermek nem vesz tudomást a kisebbről, nem közeledik felé barátságosan. Az elutasító testtartás jól megfigyelhető a film elejének azon jelentében, mielőtt Helen lesöpör apja asztaláról mindent, miközben babáját keresi.

Helen érzelmi- és viselkedészavarainak egy része öröklött tényezőkre vezethető vissza, másrészt közrejátszanak az exogén faktorok is. A biológiai környezeti ártalmi közé az orvos által is említett „fertőzéseket” említeném, melyeket csecsemőkorában szerzett. Helen és Kate kapcsolata zavart, Kate az egyik pillanatban túlféltő, a másikban pedig szigorú. Biztonságot az anyai ölben talál. Határokat nem állítottak számára, azt tehet, amit akar, ennek ellenére nincs biztonságérzete. Anne megérkezéséig frusztrált, agresszív személyiség, mely verekedésekben, sírásokban, dühkitörésekben nyilvánul meg.

A nevelőnő érkezése fordulópont a család életében. Szembeszáll az apa, Keller kapitány merev elveivel, és gyakorlati megoldásokat kíván érvényesíteni. Feltérképezi a helyzetet, és Helen személyére szabott megoldásokat keres. A szülők eleinte ellenzik a tanárnő módszereit, ám hamarosan meglepve tapasztalják a bámulatos eredményeket.

Anne felismeri, hogy a család élete Helen körül forog. A közös étkezésnél ez hamar kiderül. Ez egy rendkívül fontos jelenet a filmben. A lány életéből hiányoznak a kijelölt határok és a megfelelő szabályok. Helen bárhol, és bármit ehet. Ráadásul onnan, ahonnan akar. Anne tapasztalja, hogy ha ezt a szokást nem tartja be, mert elhúzza a saját tányérját Helentől, akkor a kislány nagyon agresszíven viselkedik.

Munkájának első lépése, tanulójának leválasztása a családjáról és a fegyelmezés, amelyről így írt:  „A legnagyobb probléma az lesz, hogyan oldjam meg a fegyelmezését anélkül, hogy a lelkét összetörjem. Lassan fogok haladni és megpróbálom elnyerni a szeretetét.” Pedagógiájának lényege, ami a filmből is kitűnik: nem engedte, hogy a szánalom vezesse a pedagógiai munkáját. Többnek látta tanítványát állapotánál. Látóként kezelte Helent, mert azt akarta, hogy lásson. 

Anne mindvégig úgy kezeli Helent, mint egy átlagos gyermeket, és olyan viselkedést is vár el tőle. Ha úgy tetszik, az akkori kor abnormális viselkedésű gyermekét normálisként kezeli, így nagyobb esélye van azzá válni. A kislánynak ezzel elég szokatlan helyzetet teremt, ám úgy tűnik, javára válik. A nevelőnő már az első találkozáskor felfedezi, hogy Helen tanulékony. Jó intellektusa, mint a protektív faktorok egyike hat fejlődésére.

Eszembe jut, hogy ez a dolog nem új keletű. 2500 évvel ezelőtt, a történelmi Buddha (Gautama Sziddhártha) is azt tanította, hogy a legfontosabb az, hogy hogyan viszonyulunk magunkhoz, környezetünkhöz, az egész világhoz. Minden a tudatunkon múlik. Buddha szerint: „Amit gondolunk, azzá’ leszünk.”

Anne objektív és egyenes elvei sokat segítenek az érzelmekkel vezérelt, addigi tapasztalatoktól befolyásolt családtagok szemléletváltásában. Helen fejlődésére is pozitív hatást gyakorol.

Nagyon nehéz volt kialakítani a kislányban a „kérés” formáját, hiszen korábban, a szükségletek jelzésére csak korlátozott lehetőségei voltak. A nevelőnek le kellett bontania Helenben minden addigi, rosszul berögzött viselkedésformát. Sajnos az édesanya – bár nem tudott róla – ezekhez nagyban hozzájárult, hiszen sok esetben „jutalmazta” a kislányt, csak azért hogy „nyugtassa”. Ez azonban Helen tudatában az agresszív viselkedés megerősítéseként tárolódott, mintegy megerősítve őt abban, hogy a viselkedése helyes, működőképes.

A főszereplők énfejlődését tekintve több meghatározó pont is van a filmben. Anne megnyílik a család felé. Elmeséli saját történetét, és meggyőzi a szülőket, hogy Helen intézetbe adása a lehető legrosszabb megoldás, és tulajdonképpen a kislány jó helyzetben van. A család is megnyílik Anne irányában. Elfogadják őt, bíznak benne. Anne sokszor kételkedik képességeiben, ám nagy benne az akaraterő. Akárcsak Helenben. Kettejük kapcsolata nem felhőtlen. Amolyan „se veled, se nélküled”. Mindketten rendkívül határozottak, kitartóak és okosak. Az egyik legmeghatározóbb pont, amikor Anne pár hétre egy kisházba költözik Helennel, a családtól távol. A család beleegyezik, Anne így komoly visszacsatolást, lelki támogatást kap. Komoly eredményeket érnek el ketten. Ezek után Helen családjának hozzáállása is jelentősen megváltozik. Megfogadják Anne tanácsait, és alkalmazni is próbálják őket. Másképpen tekintenek sérült kislányukra, és tudják, hogy bár ez még csak a jéghegy csúcsa, mégis látják a helyzetből kifelé vezető utat.

Jelentős fordulópont, amikor az „elvonulásból” való visszatérés után, a közös étkezésnél Helen újra megpróbálkozik korábbi magatartásával. Anne következetességre kéri a családot, és hogy ugyanolyan szabályokat támasszanak a lányuk felé, mint amilyenekkel egy átlagos gyermek is szembe kerül. A módszer, ha lassan is, de működik.

A történet kapcsán a család összes tagja, és Anne is sok lelki változáson megy át. Az édesapa elfogadja sérült gyermekét olyannak, amilyen, illetve a nevelőnő tanácsait. Az édesanya, a kezdeti túlszerető-engedékeny magatartását feladva következetességre ösztönzi magát, és megtanul megfelelően bánni, kommunikálni gyermekével. James, a fiútestvér felfogása nem változik, továbbra is ironikus marad, ám sokszor nagyon is jól látja a helyzetet. Anne hatására fel is vállalja véleményét, és ki is nyilatkoztatja. A nevelőnő magabiztossá, és a családban teljesen elfogadottá válik. Helennel nagyon megkedvelik egymást. A családtagok adnak véleményére, használják módszereit.

Anne, a történtek hatására könnyebben dolgozza fel múltját, és az egyik legfontosabb dologban megnyugvást talál. Rájön arra, hogy minden problémából van kiút, és ha nem adja fel, akkor meg is találja a megoldást. Ezt közvetíti a Keller család felé is. Így válik Anne „valódi tanítóvá” más emberek számára.

A film által prezentált valós történetből ismerhetjük meg, hogyan törte át Anne Sullivan, a csaknem teljes kommunikációs eszköz hiánya okozta elszigetelődést Hellen Kellernél, illetve, hogy hogyan virágzott ki a kislány, amikor megtanulta a kapcsolatteremtést. Kevésbé ismert azonban Keller életének alakulása tanulmányai befejezése után. Természetesen a film erre már nem világít rá, ám ha utána olvasunk, megtudhatjuk, hogy termékeny író volt, sokat utazott, és hirdette háborúellenes nézeteit. Kiállt a női egyenjogúság, a munkásosztály jogai mellett.

Anne Sullivan, jóval tanári munkája befejezése után is Helen Keller mellett maradt. És hogy mi mindent ért el vele kapcsolatban? Helen 1904-ben, 24 évesen summa cum laude diplomázott. Ő lett az első siketvak, aki főiskolai bölcsészdiplomát szerzett. Tanulmányai alatt Sullivan végig segített neki. Kezére írta az előadások anyagát, és a tankönyvek tartalmát. 49 évig volt tanítónője, nevelőnője, társalkodónője.

Bizonyára mindenkiben felvetődik a kérdés, mi lett volna Helennel, ha nincs Anne, a tanító? Természetesen nincs értelme ezen sokáig morfondíroznunk, hiszen ott volt neki. Ott voltak ők egymásnak. Azt gondolom, aki a gyógypedagógia iránt érdeklődik, és arra adja a fejét, hogy sérült gyermekekkel foglalkozzon, valahol, a szíve mélyén egy kicsit Anne Sullivan.